Egy 30 éves fiatal nő azzal keresett meg, hogy párkapcsolatában egyre nehezebben talált kapaszkodót. A kapcsolat dinamikája fokozatosan megváltozott, és ő sorra olyan helyzetekbe került, ahol az érzéseit, jelzéseit a partnere nem ismerte el, vagy bagatellizálta. Az igényei és vágyai ritkán kaptak valódi teret, ami idővel erős bizonytalanságot szült benne: vajon amit átél, az tényleg valós, vagy – ahogy a partnere állította – „csak félreérti a dolgokat”, és neki kellene még jobban alkalmazkodnia. A közös munka során lassan visszanyerte a bizalmát a saját érzékelésében. Felismerte, hogy a bizonytalansága nem belőle fakad, hanem abból, ahogyan a kapcsolat működött. Ahogy egyre tisztábban látta a helyzetet, meg tudta fogalmazni azt is, hogy partnere nem tartja szem előtt az ő jóllétét, és érzelmileg rendszeresen bántja. Megerősödött benne az a tudás, hogy valós szükségletei vannak, és nem kell feladnia önmagát ahhoz, hogy kapcsolódni tudjon. A folyamat során meg tudta határozni a számára alapvető párkapcsolati minimumokat, és ki merte mondani az igényét egy kölcsönösségen, tiszteleten és biztonságon alapuló kapcsolatra. Ahogy a saját megélései újra hitelessé váltak számára, úgy bontakozott ki a reális önértékelése és önbecsülése is. Ennek eredményeként végül ki tudott lépni abból a kapcsolatból, amely évek óta fogva tartotta és megérkezett egy olyan élethelyzetbe, ahol a saját szükségletei, határai és érzései ismét érvényesek lehetnek.
